Ezt olvasom- Jo Nesbo

És ha már ráakadtam a skandináv krimikre, akkor rájuk is kattantam. Annyira azért nem, hogy éjjel-nappal csakis ezt olvassak, ahhoz némelyik túl durva, túl véres, túl hideg, de a könyvtáras látogatásaim alkalmával mindig hozok egy-egy skandinávot is. 

Ehhez képest viszonylag sokára jött el az az idő, amikor levettem a polcról egy Jo Nesbo-t. A nevét persze ismertem, de semmi információm nem volt róla. Az, hogy célzottan elkezdtem őt keresni, az volt, hogy Máténak is kivettem a Doktor Proktort, és gondoltam milyen vagányság lesz, hogy majd mind a ketten Jo Nesbo-t olvasunk. :-) És bejött, mert nagyon motiváló erejű volt, és  Máténak nagyon tetszett, na meg persze a Doktor Proktor is. 

Talán azért nem jutott el hozzám Nesbo, mert a könyvtári polcon pont a jobb fölső sarokban vannak a könyvei a fal mellett, és addig már nem szoktam eljutni. Leragadok az első két polcnál, a harmadik el sem jutok. :-) Mindenesetre, amikor ott álltam, és a bent lévő könyvek közül próbáltam kitalálni, hogy melyiket vigyem haza elég tanácstalan voltam. Végül az akkor bent lévő legvékonyabbat választottam, arra az esetre, ha mondjuk nem jönne be nagyon. 

Ez volt a Vér a havon, amiről aztán itthon kiderült, hogy pont nem az a hagyományos Nesbo-könyv, mert szakítva a korábbi Harry Hole sorozattal, ez most egy egész új széria első kötete. Sokan hiányolták Hole-t, de legalább annyian örültek a vérfrissítésnek, én meg mint teljesen tudatlan kezdtem bele, és végül nekem eléggé tetszett, legalábbis tetszett annyira, hogy kíváncsi legyen az író többi könyvére is. 

Közben szembejött velem egy cikk, hogy megfilmesítik idén az egyik könyvét, a Hóembert, melyben a főszereplő Michael Fassbender lesz, és idén ősszel lesz a bemutató, így még nagyobb lett a motivációm, hogy jobban megismerjem Nesbo-t, és Harry Hole-t. :-) 

Mindig bajban vagyok ilyenkor, hogy jobb ilyenkor olvasni, könyv megírása szerint időrendben, vagy magyarul megjelenés sorrendjében, mert a kettő nem fedi feltétlenül egymást, most sem. Így egyelőre elkezdtem megírás szerint olvasni,  a Denevérembert, és a Csótányokat, ami a nagy Nesbo-rajongók szerint nem biztos, hogy a legjobb sorrend, mert a későbbi könyvei állítólag sokkal profibbak. Erről még nem tudok nyilatkozni, viszont azt én is elmondhatom, hogy a sorozat első két kötetét olvasva azért érzek hiányosságokat, kidolgozatlanságokat, amik gondolom majd a további könyveiben csiszolódnak. Ami viszont a legjobban hiányzott, az a skandináv-érzés, a fagyosság, a hideg, az a borzongató érzés, hogy szinte érzem, hogy mindjárt én is megfagyok a szereplőkkel együtt. ( pedig utálok fázni, és a hideget sem szeretem annyira, de mégis...) Szóval hiányzott, mert az egyik  Ausztráliában játszódik, a másik pedig Thaiföldön, és bár jól meg volt írva a hőség, a hatalmas pára, szinte én is éreztem a fojtogató hőséget, és hogy nem kapok levegőt, hallottam a fülemben hatalmas bankoki forgalmat, és éreztem az autók bűzét, de ezt az érzést kevésbé szeretem, mint a fagyosat. 

Borító alapján viszont nem választanám egyik könyvét sem, az egyszer biztos 😝Fúj. 

Szóval 3 könyv után még nem tartom magam első számú Nesbo-rajongónak, de érzem, hogy csak egy hajszálnyira vagyok már csak tőle. A következő könyvem elvileg a Vörösbegy lenne, a nagy-nagy sikerkönyve, az átütő. Hát nagyon kíváncsi vagyok! Persze nem biztos, hogy bent lesz épp a könyvtárban, de hátha...

Találkozásom a skandinávokkal

Tisztán emlékszem arra, amikor évekkel ezelőtt először találkoztam az azóta olynagyon felkapott skandináv krimi műfajával. Mégpedig nem más volt ez a könyv, mint Stieg Larsson nagy sikerű Millenium trilógiájának első kötete, a Tetovált lány. Mondanom sem kell, hogy ennél jobban sikerült találkozást nehezen tudok elképzelni. A Tetovált lány magával ragadott, beszippantott, és a rajongójává tett. Emlékszem, hogy Milán akkor még egészen kicsi volt, és volt az a nem éppen anyakímélő szokása, hogy a hajnali órákban rendre minden nap felébredt, fitten és kipihenten, és számára kezdődött volna a nap. De iszonyat korán lett volna még a napindításhoz, így szépen minden hajnalban, olyan 4-fél5 magasságában kivonultam vele a nappaliba, hintaszékbe ültettem, és egy jó háromnegyed órát, egyet békésen ringatózva csöndben volt, majd szépen vissza aludt. Én pedig közben olvastam. Mert mit csináltam volna mást? Reggel fél5-kor? Ekkor olvastam a Tetovált lányt. :-) 

Imádtam. Kevés olyan  könyvet tudok mondani, ami hasonlóan elvitt, mint ez. Faltam a sorokat, és nem akartam abbahagyni az olvasást. Van az az érzés, amikor csak olvasnék és olvasnék, mert már annyira izgat, hogy mi lesz, de közben meg azt is akarom, hogy soha ne érjen véget a könyv. Na ez olyan volt. 

Aztán gyorsan egy lendülettel kiolvastam a második-harmadik részt is. A második, az első fényében kicsit csalódás volt. Az a sodrás, amit vártam, hogy majd kapok, nem jött, és bár nem volt rossz a könyv, emiatt a hiányérzet miatt mégis kevesebbnek éreztem. 

Aztán a harmadik megint jó lett. Bár szerintem az első annyira jól sikerült, hogy azt már nehéz lenne überelni, nem is igen sikerült, szerintem, legalábbis számomra nem, de azért a harmadik kimondottan jó kis krimi volt, izgalmakkal, fordulatokkal. 

És akkor jött a sok éves szünet. Emlékszem sokat bánkódtam, hogy Stieg Larsson nem élhette meg a könyvei sikerét, és nem fejezhette be a nagy művét, amit hét kötetesre tervezett. Aztán mikor olvastam arról, hogy a sorozat mégsem marad félbe, és el fognak készülni a folytatások, akkor nagyon elkezdtem várni. Végül jó sokat vártam, mire idén végre a kezembe került a sorozat negyedik kötete, az Ami nem öl meg. 

És hát... nem volt az igazi. Nem, nem volt rossz sem. De valahogy nem ezt vártam. Nekem túl sok volt hackelésről szóló részletezés. Túl sok volt az ismétlés, és túl lassan haladtak a dolgok. A történet valahogy nem akart összeállni. Mindig más valaki "mesélt", mindig átugráltunk időben-térben, közben pedig egy csomó felesleges infó. Aztán lehet, hogy nem volt felesleges, csak én nem értettem meg a kapcsolódási pontokat, elképzelhető. Kicsit olyan érzés volt bennem olvasás közben, mint nagyon-nagyon régen, mikor először olvastam Jókait, és a könyv első soktíz oldala másról sem szólt csak a mindent kimerítő tájleírásról. Nem értettem, hogy miért kell ez, hogy miért kell ezt tudnom, de csak olvastam rendületlenül, mert (  stréber voltam) féltem, hogy esetleg lemaradok majd valami fontos infóról, és cseszhetem az egész könyvet, nem fogom érteni. Persze nem maradtam volna le semmiről, és végül még jó is lett a könyv. Csak azt a 80 oldalt ne kellett volna elolvasnom. Na, most pont uugyanígy éreztem, hogy tulajdonképpen jó volt a könyv, érdekelt a sztori, de számomra tele volt fölösleges oldalakkal. 

Ennek ellenére nagyon várom, hogy megjelenjen az ötödik rész, mert mindenképpen el fogom olvasni! Hamarosan megjelenik! 

Valóság

Temetésen voltam tegnap... Milán egyik osztálytársának az apukája tragikus hirtelenséggel hunyt el pár héttel ezelőtt. Hittem is, meg nem is a hírt, amit Milán mondott egyik pénteken. Még mondtam is neki, hogy óóó ne már, biztos félreértett valamit, és volt ott a mondatban egy 'majdnem' a 'meghalt' előtt, hiszen nem halhat meg az ember csak úgy... hiszen pár napja, egy hete még találkoztunk a suli előtt, a legutóbbi korcsolyán még együtt nevettünk a pálya szélén... De nem. Sajnos nem értett félre semmit, de igazából egészen addig, amíg a temetéséről hírt nem kaptunk, nem akartam elhinni... bíztam valamiben, hogy majd jön a hír, hogy mégsem, hogy mégsem ő, hanem valaki más, vagy egyáltalán senki. De nem jött ilyen hír. 

Így tegnap délben, a ragyogó napsütésben, és a viharos szélben ott álltunk a temetőben... letaglózva, még mindig hitetlenkedve. 

Nem ismertem annyira jól Pétert. A gyerekeink egy oviba jártak ugyan, meg egy darabig egyszerre úsztak, de a kedves köszönésen túl igazán csak pár hónapja beszéltünk úgy igazán, mióta a fiúk egy osztályba járnak. 

Mégis... egy ilyen tragédia alaposan földbe tudja döngölni az embert. Belédkapaszkodik és kegyetlenül lerángat a földre, hogy újraértelmezd a világot, hogy elgondolkozz, hogy mennyit is ér az élet... ennyit??? Negyvenpár év, két perc slideshow a legjobb pillanataidból, aztán szervusz, kipontozódtál... ennyi lenne csupán??? egy szempillantás, és volt nincs??? És mi lesz a tervekkel? A családdal, a gyerekekkel, az ittmaradókkal, a jövővel... az embernek nincs B terve.... Negyven évesen nem lenne szabad a halál súlyával szembesülnie senkinek sem.... Negyven évesen az ember nem a halálra készül, hanem a holnapra, várja a tavaszt, hogy kirándulni lehessen, várja a gyerekek farsangját, fellépését, bizonyítványosztását, esküvőjét, unokáját, bármit, de nem a halált.... 

Nem ismertem annyira jól Pétert. Hiánya mégis annyira a szívembe mar, mintha ismertem volna. Mert tudatosította bennem, hogy mulandók vagyunk. Mi is. Hogy nincs olyan, hogy velünk ez nem történhet meg. Mert megtörténhet. Mert bárkivel megtörténhet. És ez a tudat egészen más megvilágításba helyezi az ÉLETET.