Elképzelem milyen lenne... ha a magad rossz útja helyett velünk jöttél volna... milyen lenne együtt látni most Téged a gyerekekkel, az unokáiddal, mind az öttel. Milyen lenne hallgatni a százszor hallott sztorikat a katonaságról, a munkáról. Milyen lenne milliomodjára megnézni együtt egy Bud Spencer filmet, vagy nézni a forma 1-et. Egyiket sem néztem azóta.
Fáj, hogy nincsenek már közös emlékeink. Fáj, hogy annyi lehetett volna még. Fáj, hogy a felnőtt létemnek, a gyerekeimének már nem akartál részese lenni.
Nem így kellett volna lennie. És még mindig haragszom, hogy így lett.

Mert Hiányzol.

Januári nők-négy

Van néhány író/írónő, akiktől még nem olvastam, de nagyon az elején vannak a kívánságlistámon. Az egyik ilyen volt Katie Fforde is. Már az első könyve megjelenésekor beleszerettem a csodálatos borítójába. Majd így ment ez sokáig. Mindig megcsodáltam, és mindig kialakult bennem egy kép, hogy milyen lehet a könyv belülről. Azt gondoltam, hogy ha egy könyvnek ennyire lágy, ennyire könnyű , ennyire egyedi a borítója,  akkor belülről is biztos valami igazán különleges, olyan ábrándozós. 

A várva várt pillanat, hogy a kezem közé kerüljön egy Fforde könyv pedig most jött el. A Szerelmes leveleket sikerült a könyvtárból kikölcsönöznöm. Nagyon vártam, hogy végre belekezdhessek. Nagy lendülettel indultam, és valami szerelmes, vicces történetet vártam, pláne, hogy a borítón Jane Austen-hez hasonlítják. Hát... én nemigen találtam benne semmi janeaustenest. Nekem hiányzott belőle J.A. bája, bár tény, hogy az írónő nagyon próbálkozik. Vannak belső tanakodások, félreértések, a szép tájakért egész Írországig is elmegy, de valahogy nekem nem jött be. A szereplők összecsapottak voltak, a párbeszédek bugyuták, és rengeteg volt az ismétlés. Nekem már az 50-dik oldalon is idegesítő volt századszor is elolvasnom, hogy Laura, a főszereplő lány, mennyire gátlásos, mennyire visszahúzódó, és hogy ezt a munkát úgysem fogja elvállalni, holott nyilvánvaló a kezdetektől, hogy de el fogja.

A könyvben a legizgalmasabb rész a könyvfesztivál megszervezése volt, még akkor is, ha erről is csak szőrmentén volt szó, vagyis mindig szó van róla, hogy húúú, mennyi meló, de igazából olyan mintha senki nem csinálna semmit, nem volt igazán feszültség, nem voltak igazi konfliktusok, amik voltak, azok is mind csak mondvacsináltak voltak, olyan beképzeltek. Idegesített, hogy egy 26 éves lány, miért nem áll oda kerekperec a pasi elé, és kérdezi meg, hogy van-e nője, vagy sem, helyette inkább kitalál magának dolgokat, amiken rágódhat, meg duzzoghat, hogy végül tudjuk, hogy úgyis kibékülnek, de az is olyan suta, olyan mű, mint ahogy az egész nyelvezete a könyvnek olyan mesterkélt. Mintha nem ösztönből íródott volna, hanem tudatosan dolgozott volna az írónő azon, hogy "húúú most ide írok valami vicceset", ami aztán vagy sikerült vagy nem, de inkább nem. (vagy csak nekem nincs humorom)

Szóval. Nekem az évszázad csalódása volt ez a könyv. De az is lehet, hogy olyan régóta vágytam már arra, hogy az írónőtől olvassak, hogy túl nagyok lettek az elvárásaim. Vagy egyszerűen én már túl öreg vagyok az ilyen lányregényes történetekhez.

Borzasztóan mérges voltam miatta. Főleg azért, mert alapvetően sosem ítélek a borító miatt, sosem vettem meg könyvet csak azért mert szép a borítója. Jó, olvasni olvastam már, de a Fforde-könyvek borítói mindig annyira megfogtak. Ezért bosszant a leginkább az, hogy könyvélményt viszont nem kaptam tőle. 

Egyelőre nem tudom, hogy kíváncsi vagyok-e más regényeire, vagy sem. Majd az adott pillanatban eldöntöm, adok-e még egy esélyt.

Januári nők-három

Nem igazán szoktam celebkönyveket olvasni, néha, igen ritkán azért mégiscsak becsúszik egy-egy. Van olyan, amit csak azért olvastam el, mert mindenki azt mondta-írta, hogy ez aztán vérrossz. És tényleg az volt.  (pl. Szepesi Niki könyve.) Van amit meg azért, mert bár tudom, hogy nem fog tetszeni, de olyan sokaknak tetszik, hogy kíváncsi vagyok rá. Nem is igazán szoktam követni, hogy épp melyik hírességnek, jelenik meg könyve. 

Liptai Claudia könyvén is ügyesen átsiklottam. Bár lehet, hogy nem is volt akkora hírverés körülötte, nem volt botránykönyvként beharangozva, nem volt nagy "most lehúzom a leplet xy-ról" szlogencsattogtatás, mert a könyv valóban nem is ilyen. A hivatalos  bemutatásokon kalandregényként van aposztrofálva.

Amiért levettem a könyvtár polcáról, az nálam egyértelműen Claudia miatt volt. Mert én szeretem Claudiát, szeretem a humorát, a vagányságát. És igen, emiatt kíváncsi voltam, hogy vajon a képernyőn látható mindig vidám, csipkelődő, olykor élces humorú, pikírt Claudia vajon papíron is tud-e olyan szórakoztató lenni.

És végülis nem csalódtam. Vagyis pozitívan. Mert bár vannak a könyvnek hiányosságai, lehetett volna még kicsit dolgozni rajta, kicsit jobban kidolgozni, hangsúlyozni dolgokat, mert így eléggé olyan lányregényes feelingű, pedig érezhetően több van, vagy több is lehetett volna ebben a sztoriban, de alapvetően nagyon szórakoztató volt, és nagyon claudiás. Örülök, hogy nem próbált más lenni, mint ami, és hogy nem akart valami nagyvolumenűvel előrukkolni, hanem ezt a könnyed, laza stílust választotta, amilyen ő maga is. Így a könyv teljesen a helyén van. Olvasmányos, szórakoztató, na jó... kalandos is.

(Bár most hogy kicsit belegondolok nem is igazán tudom, mit jelent a kalandregény, mert ha ezt a szót hallom, akkor nekem Winettou meg a Gulliver ugrik be, és ettől nagyon nem tudok elvonatkoztatni. )

Szóval nekem bejött. Olyan nyaralós könyv. ( Fejős Éva könyveinél szerintem jobb volt. )

Januári nők- kettő, Ugron Zsolna és én

Ugron Zsolnával nagyon furcsa viszonyban vagyok. Évekkel ezelőtt, amikor megjelent az Úrilányok Erdélyben című könyve, sorra minden könyvesbolt közepén ebbe botlottam bele, eladási listákat vezetett, és plakátokról köszönt vissza. Nekem pedig annyira tetszett a könyv külsőleg, ahogy megfogtam, olyan finom volt a fogása, olyan elegáns, a borítója szép zöld, tényleg olyan úrilányos. Amikor aztán sikerült a könyvtárból kivennem, először csak simogattam, dédelgettem a kezemben. 

És itt kellett volna abbahagynom.... mert a könyv maga nagyon nagy csalódás volt. Számomra már-már olvashatatlan, és bár alig pár száz oldal volt csupán mégis nyögvenyelősen haladtam. Abbahagyni nem akartam semmiképp, valamiért annyira bíztam benne, hogy egyszer csak lapozok egyet és magával repít a könyv, úgy ahogy azt vártam. De nem. Nem repített sehová.

De az írónőt mégsem akartam, mégsem tudtam csak így egyszerűen elengedni. Valamiért ott motoszkált a fejemben, hogy nem lehet, hogy valaki aki könyvet ír ( és nem celeb), egy ennyire rossz könyvet tudjon csak írni. Hinni akartam benne, hogy fogok még jó könyvet is olvasni Ugron Zsolnától. Nem tudom miért éreztem/érzek így amúgy, tényleg nincs semmilyen megalapozott oka, szakmai meg pláne nem, ahhoz nem értek. 

Aztán olvastam A Szerelemféltőket is, ami már egy hajszálnyival jobban tetszett, és új reményt adott, hogy ne ássam el magamban az írónőt végleg. 

Aztán legutóbb találkoztam az Erdélyi menyegzővel. Gondolkodás nélkül magamhoz vettem. Szép borító, mint mindig. Magával ragadó. 

Félve kezdtem hozzá. Nem akartam egy újabb rossz élményt, úgy szerettem volna, ha végre pozitív élményt kapok az írónőtől. 

Nehezen indult az olvasás. Ez régies nyelvezet nekem nagyon nem megy, nem ismerős, és ezért nehéz követni. A rengeteg ki kinek a kicsodája között teljesen elvesztem. Közben sokszor eszembe jutott, hogy bár kicsit jobban megtanultam volna annak idején ezt az ország 3 részre szakadását és az azt követő korszakot történelemből, mert nem igazán voltam képben, hogy  akkor most ki kivel van, és miért. De emlékszem, hogy ezt már a gimiben sem nagyon értettem, épp ezért nem is tanultam meg jobban. Most azért néhány sokszor előforduló névnek és családnak utánanéztem, de ez nem pótolja a hiányosságaimat. 

Aztán valahogy a könyv harmadánál elkezdtek pörögni a lapok, és azt vettem észre, hogy érdekel a történet, és hogy jó, jó ez, jobb, mint a korábbiak, és az a lelkesedésem ki is tartott a könyv végéig, és most nagyon kíváncsi vagyok a  történet folytatására.

Miután végeztem, azért elolvastam néhány kritikát, hozzászólást, és bár én azt mondom, hogy tetszett a könyv, elfogadom, hogy sokan sok helyen nagyon elnagyoltnak tartják a történetet. Tény, hogy nagy horderejű történelmi eseményekről csupán félmondatokban, odavetve emlékezik meg, de mivel én nem vagyok teljesen képben ezért nekem nagyon hiányzott egy-egy részletes háború- vagy belharc leírás. (Szinte minden írásnál belebotlottam, hogy Móricz Erdély trilógiájához hasonlítják. Amit én nem olvastam, de lehet, hogy nagyon kéne, mindenesetre nem fair egy mai fiatal írónőt Móriczhoz hasonlítani szerintem, még akkor sem, ha a témaválasztása most épp ezt indokolná is. Szóval kicsit sajnálom is szegényt .) Annál sokkal jobban hiányoztak a kidolgozott karakterek, hogy igazából a rengeteg felvonultatott szereplőből egyik sem ragadott el, egyik sem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet, egyszerűen csak olvastam egy történetet, és ennyi. Semmi több. Nem voltam dühös, nem voltam együtt érző, nem sajnáltam senkit, nem nevettem, és nem sírtam. Szóval kicsit még mindig többre vágyom. De a következő könyvet is biztos el fogom olvasni, akármilyen is lesz.

Januári nők - egy

Érdekes, hogy futás közben mindig eszembe jut valami szinte a semmiből, és azon hosszú kilométereken át képes vagyok gondolkodni, morfondírozni. tegnap például az jutott eszembe, hogy milyen érdekes, hogy januárban 4 női írótól olvastam könyvet. ( Ha a hónap elejei Trónok harca IV-et nem számolom, mert annak csak a vége futott át januárra.) És mind a négy különleges volt a maga nemében. Hogy miért?

A hónapot, és az évet Tracy Chevalier Az utolsó szökevény című könyvével kezdtem. Tracy Chevalierrel nagyon különleges a kapcsolatom. Évekkel ezelőtt, amikor Mátéval voltam terhes, és már nem dolgoztam, akkor iratkoztam be a helyi könyvtárba, és akkor kezdtem el sorra olvasni a könyveit. Imádtam őket. Kezdetben. A Lány gyöngy fülbevalóval, a Hölgy és az egyszarvú mind olyan mesés világba vittek el, amiben jó volt ott lenni. Aztán valahogy megtört a varázs. Volt olyan könyve, ami egyáltalán nem tetszett. (Ártatlanok). Annyira nem, hogy még most, hogy újraolvastam a tartalmát, most sem emlékszem arra, mi is volt a sztori. Csak az érzés maradt meg bennem, hogy nem volt jó. 

Ennek ellenére nem akartam lemondani végleg arról a varázsról, amit az írónőtől korábban kaptam, és amikor hosszú idő után újra találtam egy kötetet az újdonságok között, akkor gondolkodás nélkül levettem. Nagyon drukkoltam, hogy jó élmény legyen olvasni. 

Végül vegyes érzéseim lettek a könyvvel kapcsolatban. Nem hozta vissza azt a rég keresett elmerülős érzést. Kicsit unalmas is volt, mintha igazából nem történne semmi.Valahogy nem jöttek át sem a karakterek, sem a konfliktusok. Nekem nem volt elég erőteljes. 

Sokszor untam. A végefelé pedig már csak azért pörgettem az olvasást, hogy vége legyen. 

A foltvarrott takarók miatt  olvasás közben viszont folyton eszembe jutott az Édesek és mostohák film. A foltvarrott takarókért már régóta oda vagyok. Egy másik életemben biztos, hogy meg is tanulok majd ilyet készíteni. A könyvben elég sok szó esik róla, hogy készül egy ilyen takaró. Mennyi munka, milyen pontosság,  precízség és mennyire sok idő kell egy igazán szép takaró elkészítéséhez. De az, hogy mennyi emléket lehet egy ilyen takaróba belevarrni, az mindent megér.

A főhősnő sorra eltesz egy anyagdarabot minden számára fontos személytől, hogy  később belevarrja egy takaróba.

Milyen jó lehet egy olyan takaróval letakarni az ágyat, aminek minden kis szegletéhez fűződik valami kedves emlék, egy kedves személyről, egy kirándulásról, egy szerelemről, egy illat, egy hang, itt a gyerekkor, ott a mi gyerekeink pici kora. Ha becsuktam a szemem, akkor szinte láttam magam előtt az én takarómat színes összevisszaságát. Kár, hogy nekem nincs egy ilyen takaróm :(

De ezért az élményért mindenképpen érdemes volt elolvasni. Lehet, hogy másért is, de nekem maga a történet, a menekülő rabszolgák nem fogtak most meg.

Kombinált

Szombaton csúszós, jeges időre ébredtünk. Vagyis ébresztett Marci. Ebben a 7 óra közeli időben nem úgy nézett ki, hogy alkalmas lesz az idő kinti futásra, így azt csináltam, amit pár hete kitaláltam, hogy ha már úgyis megyek tornára, ami csak 9-kor kezdődik, akkor előtte még tudok futni is. Pláne, hogy az a 8-tól 9-ig idő teljesen lukasan telik még akkor is ha itthon vagyok. Persze ilyenkor úgy megyek el itthonról, hogy minden gyerek már vagy megreggelizett, vagy ha nem, akkor is el van készítve a reggelijük.

Negyed 9-kor már ott is voltam, és gyorsan futópadra pattantam. Most sokkal tudatosabban váltogattam a sebességet, és így végül egész elfogadhatót sikerült futnom, csak hát keveset, mert csak 6 km-re volt idő torna előtt. 

Utána viszont nagyon jól esett az edzés. 

Vasárnap pedig végre sikerült 10 km-t futnom, (58 percen belül), és kint a szabadban. Bár mióta kétszer is elkapott az a fojtogató köhögéses betegség, azóta félek kicsit kint futni hidegben. Vacilálltam is, hogy 2 fokban még el merjek-e indulni, vagy inkább megint az edzőterembe menjek, de végül elindultam, és egy vékony kendőt tettem a szám elé, amikor úgy éreztem, hogy fázik a torkom, és nagyon jó volt! Régóta nem futottam már 10 kilométert, úgy kellett már, mint egy falat kenyér. :)