Ha máshol nem, hát ott azért mégiscsak

Nem hiszem, hogy valaha is a fejembe venném, hogy maratont fussak. Nem felet, egészet. Igaz, pár hónapja még a félben sem gondolkoztam, aztán mi lett belőle :) De most, hogy a New York maratonról nézek képeket, azért csak ott motoszkál bennem, hogy azt azért csak lefutnám. De biztos belehalnék. Mégis ott, New Yorkban mintha kevesebb lenne az a 42 kilcsi. Legalábbis a képeken. 

De mindegy is, mert úgysem mostanában lesz az, hogy New Yorkba utazunk. Ha utazunk egyáltalán valaha is....

Van az úgy

amikor egyszerűen csak sírni van kedvem. De ha nincs kedvem, akkor is sírok.
Na ilyen ez a mai nap. Gyakorlatilag mindenen tudok sírni, ha hozzámszólnak, akkor azért, na nem akkor meg azért.
Nagyon gáz.

Azt hiszem elmegyek futni.

És nem, nem vagyok terhes. áh... na akkor sírnék csak igazán :)

Éves rendes mizéria

Közelegnek az ünnepek, nyakunkon a mikulás. Amit én egyelőre csak onnan észlelek, hogy felélénkült az ovis levelezőlista. Úgy van már pár éve nálunk az oviban, hogy egységes csomagot kap minden csoport. a testvérgyerekek miatt, hogy ne legyen különbség. Nem feltétlenül értek ezzel egyet, de nem is foglalkozom vele különösképpen. Az én gyerekeimet valahogy maga a Mikulás személye jobban érdekli és foglalkoztatja, mint a csomag beltartalma. Meg hát meg lehet azt beszélni, hogy miért nem egyforma, arról nem is beszélve, hogy általában nálunk úgyis belemegy minden a közösbe, és nincs igazából enyém-tiéd. 

Mint minden évben, most is természetesen téma, hogy mi legyen a csomagban, vagyis inkább, hogy mi ne. Hogy kevés édesség legyen, és minőségi. Egyetértek. Vagy hogy ne is legyen egyáltalán édesség, mert fujjj, ördögtől való. Nyalóka, cukorka, az meg végképp nem.  Húúúú, úristen!   Legyen benne inkább kifestő, kirakó, zsírkréta, ceruza, mogyoró, aszalt gyümölcs, akármi. Amik persze mind jó ötletek, de 600 ft-ot kell a csomagra beadni, szóval elég reménytelennek gondolom. Volt, aki magának a csomagnak a szükségességét is kétségbe vonta, mert hol van ez a fajta ajándékozás magánka a szokásnak az eredetétől, amikor Miklós megajándékozta a szegényeket. Ami persze igaz, de ne felejtsük el, hogy az ünnepeinket mi magunk alakítjuk olyanná, amilyenek lesznek.

Másrészről meg sosem értem, hogy mi ez a hiszti. Mi is odafigyelünk arra, hogy mit kapnak a gyerekek. Nem esznek szerintem annyira sok édességet, csokit ritkán, inkább sütiket, cukorkát egyáltalán nem. Ettek  már cukorkát, de nem ízlett nekik, és nem is kérnek. Ettek már nyalókát is, bár tény, hogy azzal engem is ki lehetne kergetni a világból, de a kóstolás után azt sem kérték. Szóval igazából nincsenek letiltva semmiről, maguktól nem eszik meg azt, amiről érzik, hogy nem jó nekik. Ennek ellenére nem kapok szívgörcsöt, ha egy évben egyszer, vagy kétszer, (mikuláskor és húsvétkor) olyat esznek, amit én nem adnék nekik magamtól. Meg akkor sem, ha akkor egyszer mondjuk két csokimikulást is magába töm, max. aznap nem vacsorázik, de azt még túl lehet élni. Szerintem. Persze mindenki másképp gondolja, és mégmásképpen csinálja. Van akinek több energiája van széllel szembe menni, van akinek több a kitartása is ehhez. Én nem vagyok nagy reformer, inkább csak hátulról támogatok. Én inkább próbálom itthon átbeszélni a gyerekekkel, hogy mit miért csinálunk úgy ahogy, ami persze nem mindig sikerül, de pl. a mikuláscsomag dologgal nagyon partnerek. Sosem volt olyan, hogy úgy vetették volna rá magukat, mint egy afrikai éhező, aki nem evett már ki tudja mióta, édességet meg pláne nem. Talán azért, mert nincsenek róla radikálisan letiltva, és tudják, hogy ha kérnek akkor kapnak, felesleges sutyiban magukba tömni mindent, akár ízlik nekik, akár sem.

Nem is tudom, hová akartam kilyukadni.... igazából sehová, csak érdekes, hogy ez minden évben lejátszódik. Pontosan ugyanúgy. Kis eredmények persze vannak, meg vannak törekvések is, meg javaslatok is. Aztán egyszer majdcsak el is jutunk velük valahová. 

Én mindenesetre szeretem a Mikulást. Szeretem a gyerekek csillogó szemét látni, amikor találkoznak a Mikulással. Szeretem azt a kettősséget az arckifejezésükben, hogy izgatottak is, de tartanak is tőle azért. És szeretem a várakozást is. Meg a készülődést. A cipőpucolást, az ablakbatevést. 

Én újabban azt szoktam csinálni, hogy a csomagba kerül valami vagány alsónemű, zokni, alsógatya, valami klassz mintával, persze mikulás, és valami olyan dolog, amit egyébként nem szoktunk venni, de mindig megnézzük a boltban, mondjuk egy drazsés krémtúró, vagy m&ms, ilyesmik, nem nagy dolgok, de mégis valami újdonság, amit nem kapnak minden hétköznap. Ez valahol félúton van az egészségesség, és az édesség között.

Kíváncsian várom, idén mi kerül majd a csomagba. Még az itthoni csomagokat sem találtam ki.

"Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment, egy darabkát belőle beépítünk az énünkbe. Őt már nem kapjuk vissza, de valamit belőle mégis megőrizhetünk halálunkig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk."
 

/Prof. Dr. Bagdy Emőke: Utak önmagunkhoz/