Vándorünnep

" Ha szerencséd volt
és ifjan Párizsban élhettél,
bárhova vetődj életed során,
Párizs veled marad mindig,
mert Párizs vándorünnep "

Még a nyáron olvastam A párizsi feleség-et, ami Hemingway első házasságáról szól. Az 1920-as évek Párizsát, az akkori kávéházi- és éjszakai életet, az önszerveződő műkedvelő társaságokat, a kezdő író útkeresését az első feleség szemszögéből ismerjük meg ebből a könyvből. Nagy szerelem volt az övék, sok nehézséget túlélő nagy-nagy szerelem. A feleség részéről legalábbis mindenképpen az volt. Nagyon tetszett a könyv, néhol szomorú volt, néhol vidám, néha borzasztóan dühítette a női mivoltamat, és azt gondoltam, hogy nem, így nem lehet egy nővel bánni. És bár tudtam, hogy a történet nem lehet happy end, mégis az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy hátha mégis. 

Ugyanezt a kort, a 20-as évek Párizsát és az első házasság idejét Hemingway  maga is megírta. Ez a könyv, a Vándorünnep, és csak halála után adták ki. 

Már a Párizsi feleség olvasása közben/után nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon Hemingway hogyan látja ugyanezt az időszakot, és mindenképpen felvettem a könyvet a gondolati várólistámra. 

Legutóbb megtaláltam a könyvtárban. Elhoztam, és kiolvastam. Nem egy terjedelmes mű, 200 oldalnál alig több, kis novellagyűjtemény inkább, semmint regény. 

Érdekes, léleksimogató olvasmány, főként az akkori párizsi társasági életet mutatja be, néhol szó esik a feleségről, a szerelmükről, de ez mintha csak biztos háttérként szerepelne, ahogy szerintem az író életében is így szerepelt Hadley. Mégis úgy érzem, hogy fontos volt Hemingwaynek ez  a szerelem, ez a házasság, az otthon "melege" már ha lehet a szegénységük mellett melegről beszélni. Fontos volt neki Hadley kitartó támogatása, töretlen hite Benne, bíztatása, hogy egyszer nagy író lesz.

Ha jól emlékszem, egyszer régen már belekezdtem egy Hemingwaybe, nem is tudom melyikbe, mert annyira nem fogott meg, annyira nem bírtam olvasni, hogy félbehagytam. Ez más volt. Itt sodortak a leírások, és láttam magam előtt a párizsi utcákat, bár még sosem jártam ott. Ott ültem én is a Szajna-parti kávézó teraszán, és néztem a vizet, néztem a hulló faleveleket, és éreztem a hűvös szelet az arcomon.  Lelassult körülöttem a világ, teljesen beszippantott a 20-as évek Párizsa. 

Bár azt olvastam, hogy a Vándorünnep inkább a kezdő Hemingway stílusát hordozza, hogy egyfajta útkeresés, ami végül a nagy Hemingwayhez vezet, de nekem nagyon tetszett. Talán pont ezért tetszett. 

Mindenesetre megpróbálkozom újra egy másik könyvével, hátha csak nekem kellett felnőnöm a feladathoz. 

"Amint leesett az első hideg eső, a városra hirtelen szakadt rá minden szomorúság, az ember jártában-keltében észre sem vette többé a magas fehér házak tetejét, csak az utca nedves feketeségét, s a kis üzletek, ....csukott ajtaját. "

"Mindenen vitatkoztunk, és minden fontos volt, és folyton ugrattuk egymást.  Mindenre emlékszem, amit csináltunk, mindenre, amit mondtunk az úton- merengett el Hadley- Mindenre, de mindenre. "

"Az ember azt hinné, hogy ősszel tör ránk a szomorúság. Hiszen évről évre meghalunk kicsit, mikor a fákról lehull a levél, s a szélbe, a fagyos téli fénybe pőrén nyúlnak az ágak. Ám tudjuk, hogy a tavasz megjön mindig, mint ahogy tudjuk azt is, hogy a folyó szabadon árad, ha eltakarodott róla a jég. De ha esett-esett szakadatlanul az ónos eső és megölte a tavaszt, az olyan volt, akár egy ifjú oktalan halála."

Fogadalom

Nem újévi, de fogadalom.

Ma reggel, miután kétszer összevesztem Milánnal, és egyszer Mátéval, majd jól kisírtam magam a hálószobában Marciöltöztetés közben, megfogadtam, hogy türelmesebb leszek. Mert nem jó ez így. Nem jó, hogy az utóbbi időben sorra hagyom magam kihozni a sodromból, hogy érzem, hogy feszül bennem az idegesség, hogy szétrobban a mellkasom, a fejem, hogy már én magam is érzem, hogy elviselhetetlen vagyok, és a legjobb talán az lenne, ha bezárkóznék egy sötét szobába egyedül, és senki sem szólna hozzám. De mivel ez kivitelezhetetlen, ezért úgy döntöttem, hogy ez így nem mehet tovább. És mivel (elvileg) én vagyok a felnőtt, nekem kell okosabbnak lennem, és uralkodni magamon, és nem hagynom, hogy a gyerekes kis butaságaik kihozzanak a sodromból. Tudom, hogy a kiabálás nem megoldás. Érzem, hogy valami nem stimmel velem, hogy  az elmúlt időszakban nagyon könnyen ki lehet hozni a sodromból. Egyelőre keresem az okokat, és a megoldásokat, és próbálok a jó pillanatokból erőt meríteni a rosszabbak elviseléséhez.