A rúd...

...ami rám jár, nem nyugszik.

Most épp a fényképezőgép kezdte el bemondani az unalmast. Egyelőre csak halkan jelez, hogy kezd már kiöregedni, most ott tartunk, hogy elfelejti a dátumot, és vagy minden bekapcsolás után be kell állítani, vagy minden egyes kép 1980.január 1-jén készül, szerinte. Tudom, ez még azért nem az a nagy katasztrófa, de engem, aki ezen a téren mániás vagyok, szeretem ha a képek sorrendben-időrendben havonta mappába vannak rendezve, elforgatva, kijavítva, satöbbi... szóval nekem ez elég katasztrófa. Pláne, ha tényleg egy nagyobb baj előszelének vesszük, ami nem lenne csoda, mert szegény szerencsétlen már 6 és fél is megvan, még nászajándékba kaptuk, úgyhogy eléggé matuzsálemi korú már. 

Tervben is volt, hogy az ősszel/télen veszünk egy újat, ezt pedig nyugdíjazzuk. A párizsi utunkra már az újjal szerettünk volna menni. De ugye a párizsi út is törlődött, ahogyan a fényképezőgépújítás is. Egyelőre.

Úgyhogy holnapra tervezek egy szervíztúrát, hátha sebtiben tudnak vele kezdeni valamit, és legalább kicsit ki is tisztogatják a nagy decemberi futam előtt. Mert persze mikor máskor kezdene tönkremenni, ha nem akkor, amikor jön a Mikulás, a fiúk szülinapja, a karácsony. Most így állunk.

Épp most hívott Feri, hogy beszélt a szervízzel és elvileg pikk-pakk meg tudják csinálni, csak valami elemet kell cserélni benne. Most már biztos, hogy holnap oda megyek. Az mondjuk röhej, hogy a városban, (Budapestről beszélünk) 1 helyen szervizelnek Canon-okat. 

Aztán meg várom mi lesz a következő. Gyanítom, hogy a dvd-játszó, mert az is szokott furcsa dolgokat művelni, de ne legyen igazam.

Teendők

Végül sikerült ideoda tologatnom a webalbumaimat, és most minden úgy van, ahogy képzeltem, hogy lennie kell. Már csak a polcon figyelő cirka 400 képet kéne albumba raknom, amit a nyáron hivattam elő. Aztán ki kellene választanom néhány képet, amiből naptárt csináltatunk a nagyszülőknek. Ha figyelembe veszem, hgoy hány képet csináltam az idén, akkor ez azért nem olyan egyszerű, pláne, hogy úgy szeretném, hogy tesós képek legyenek, és olyanok, ahol mindketten szépek. 

Aztán meg lassan ki kell válogatnom azokat is, amikből a szülinapi videókat fogom csinálni, mert olyan jó őket visszanézni, ráadásul így hogy év végén ünneplünk így kicsit az évet is összefoglaljuk. Lesz mit. 

Szerencsére már nyáron eszembe jutott, amikor meghallottam egy számot, hogy az milyen jó lenne Máté videójához, és a napokban már Milán számáról is döntöttem, úgyhogy legalább ez megvan. 

Szerintem jó lesz!

Ajándékok terén is kezd összeállni a kép. Karácsonyra biztos, hogy valami közös ajándékot kapnak a fiúk, szülinapra meg nyilván sajátot. Rengeteg ötletem van:)

A héten beszerzem a koszorúhoz valókat is, és talán idén először már az első vasárnap is meg fogjuk tudni gyújtani a gyertyát. Általában akkor szokott eszembe jutni, hogy ja.... advent van, és mi csak a második hétnél kezdünk.

Húúúú... sűrű lesz.

Kesergős

Nem titok, hogy szeretnénk harmadik kisbabát. Tavaly ilyenkor még úgy gondoltam, hogy korai lenne még, jó lenne a testemnek és a lelkemnek is egy kis szünet, és különben is van még időnk, nem vagyok még olyan öreg, Milán is kicsi még. Aztán tavasz felé már gondoltam, hogy jó lenne, jó lenne, de nem akartam decemberi gyereket, így vártunk még 1-2 hónapot. Aztán lesz ami lesz alapon dolgoztunk az ügyön, és eleinte nem is aggasztott a sikertelenség. Aztán a harmadik sikertelen hónap után már kicsit elkeseredtem, de még nem estem pánikba, gondoltam majd jobban odafigyelünk. De semmi. 

Már az 5dik hónapon is túl vagyunk. És most már tényleg azt hittem, hogy van valami, mert késett a nehéz napom, amit sosem szokott. Aznap nagyon izgultam. Eltelt, és nem jött meg. Másnap is izgultam, eltelt és nem jött meg. Csináltam egy tesztet, ami negatív lett. Ez kicsit elbizonytalanított, de még mindig reménykedtem. Egészen mostanáig, amikor is megjött.

És egyszerűen nem értem mi a baj. Mátéval meg Milánnal nem volt ilyen gond. Máté a 3dik hónapban, Milán  a 4dikben jött össze, de Milánnál egy hónap kimaradt, vagyis a peteérés környéke, mert pont akkor nem volt itthon Feri, úgyhogy tulajdonképpen ő is a harmadikban sikerült. Akkor most mi van???? Mi változott????

Feri azt mondja ne aggódjak, mert ez ezer dolog függvénye, és tény, hogy mostanában sosem vagyunk se egészségileg, sem fittségileg a topon. Tény, hogy mindkét gyerekünk akkor fogant, amikor épp túl voltunk egy pihenésen, Máté előtt Zalakaroson voltunk wellnessezni, Milánt pedig egyenesen Hollandiából hoztuk Most ez kimaradt. Tény, hogy hullafáradt vagyok, ami biztos nem segíti elő a pozitív eredményt. 

Aztán az sem volt szerintem jó, amikor 1-2 hónapig azon kattogtam, hogy munka vagy gyerek, gyerek vagy munka, mentem is volna meg nem is, és tudom-hiszem, hogy amíg a lelkemben nincs béke, addig nem fog sikerülni. De most úgy éreztem, hogy végre sikerült helyretennem magamban ezt a kérdést, és teljes szívemmel szeretném hogy még egy kisbabánk legyen.

Közben meg tényleg olyan hülyén érzem, magam, mert van két szép egészséges gyerekem, és azon sopánkodom, hogy a harmadik nem sikerül rögtön. Mikor mások az elsőre is éveket várnak. És ebben is igaza van Ferinek, meg abban is hogy legyek azért hálás, hogy van már 2 gyerekem is, akik ráadásul mindig akkor jöttek, amikorra terveztük őket. Szerinte ennyi csúszás igazán belefér, hiszen a körülmények közel sem olyan optimálisak, mint amikor Mátét akartuk, vagy amikor Milánkát. De akkor is!!!! 

Hogyan győzzem meg magamat arról, hogy minden rendben van, és jönni fog, ha jönnie kell, ha most mérhetetlenül el vagyok keseredve????Én ebben nem vagyok jó. Engem még sosem állított az élet ilyen sorozatos csalódások elé, épp ezért én nem tudom ezeket jól kezelni. Én az adj uram, de rögtön habitusú ember vagyok. 

Aztán meg eltelik még néhány hónap, és megint ott fogunk tartani, hogy majd kapok egy decemberi gyereket. De most már az sem érdekelne, most már azt sem bánnám. Lehet, hogy nekem ez van megírva. És bármennyire is szeretnék kertipartit tartani, az nem az én utam. 

Mindenesetre nehéz ezt nekem elfogadni. Most még az. Ma még az. De talpra fogok állni, tudom. Csak ma még kicsit nyalogatom a sebeimet.

Öregszem

Hiába próbálom magam nyugtatni, hogy nem vagyok én még olyan öreg, és ebben a hitemben  Feri szülinapjakor mindig meg is erősítem magamat, mert olyan jó arra gondolni, hogy hozzá képest én fasorban sem vagyok, mégis, újra és újra szembesülnöm kell azzal a meg nem fordítható ténnyel, hogy biza, én sem vagyok már mai csirke. 

Ma reggel megintcsak arculcsapott a tükörképem, mert valami olyasfajta ábrázatot vetített elém, amit 10 évvel ezelőtt egy átbulizott éjszaka utáni legrosszabb másnapomon sem láttam. 

Történt ugyanis, hogy szerintem a két kezemen meg tudom számolni, hogy mennyit aludtam tegnap éjjel, percekben mérve. És ezt így harmincon túl úgy látszik már kevésbé tudom tolerálni. Legalábbis külsőleg. Belsőleg sem nagyon, ilyenkor a legkisebb vinnyogásra is, sőt egy képzeletbeli légy zümmögésére is tudok akkorát ugrani, mint egy felbőszült éhes tigris, de ez most más tészta. Persze volt már ilyen a világtörténelemben.... Mátéval hosszú hónapokat virrasztottam végig, de az már volt, mert akkor az természetes volt, mondhatni. De Milán alapvetően jóalvó gyereknek számít, és kicsi korától kezdve egész hosszú etapokat nyomott, épp ezért elég rendesen elszoktam már attól, hogy 20 percenként talpra ugorjak, és keressem az okokat. És durva ezt így kimondani, de pont azért mert Ő jó alvó szokott lenni, ezért sokkal rosszabbul esik tőle egy ilyen rossz éjszaka, több meg pláne, mint ahogy Mátétól esett, mert nála úgymond a rossz volt a természetes.

De emlékszem én még, amikor az egyetemen simán, na jó nem simán, de bementem egy reggel 8as hőtan szemináriumra úgy hogy végigbuliztam az éjszakát, és vagy semmit, vagy csak néhány órát aludtam. (az mondjuk rosszabb volt). Jó nem mondom, hogy brillíroztam, és hogy világmegváltó ötleteket adtam Zsíros tanárúrnak, hogy hogyan is lenne jó kiszámolni azt a fránya hőátadási együtthatót, de ott voltam, és még csak nem is aludtam el. Na az lett volna még szép baleset, azt hiszem akkor sosem kaptam volna meg a diplomámat. Sőt olyanra is emlékszem, hogy ezt zsinórban is tudtam művelni, és tulajdonképpen túléltem, és nosztalgiával gondolok azokra az időkre. 

De még néhány éve is volt bennem annyi erő, hogy egy durva karácsony előtti buli után bemenjek dolgozni, mert határidős munkánk volt, és nem lehetett lazsálni, és még túlórázni és hétvégézni is képes voltam. 

Persze még akkor is harmincon innen jártam, nyilván ez lehet csak a magyarázata. 

Mert ma, elképzelésem sincs, hogy hogyan tudnék hatékony tagja lenni a társadalomnak, mert még maga a létezés is fáj. Persze Őfelsége Milán miután Mátét elpasszoltuk az oviba bealudt azalatt a 2 perc alatt, amíg én reggelit csináltam magamnak és azóta is húzza a lóbőrt. Gondolhatnánk, hogy miért nem teszem én is ezt.... no igen, jó lenne, és meg is próbáltam összekuporodni az ágy sarkában a takaró alatt, de mivel reggel magamba toltam egy gigaerős duplakávét, hogy elinduljon a nap, mert Mátét időre kellett oviba vinni, így nem nagyon akart jönni az a fránya álom, és mire jött volna, éreztem, hogy kezdenek a végtagjaim ellazulni, szemhéjaim elnehezedni, akkor persze megcsörrent a telefonom és oda lett az idill.

És azóta itt vegetálok. És nagyon messze van még az este... nagyon messze.
És igazából ezt a freeblogra szántam, de ott már megint karbantartás van, mint mostanában elég sűrűn, úgyhogy még ez sem jött össze, így ide került, és punktum. 

Mit szeretnék

Így november közepe felé lassan eljön az ideje a mitszeretnél???? kérdés időszakának. Én pedig szokás szerint  nézek bután, mert igazából semmi sem jut eszembe. Vagy de.... az első ami eszembe jut, az az, hogy nagyon szeretnék 2 gyerekmentes napot. Vagy másfelet. Nem többet. Többet nem is bírnék ki nélkülük. De 2 nap relaxra úgy érzem olyan nagy szükségem lenne mint egy csepp vízre. Ezzel csak az a bibi, hogy amikor ezt megpedzem bárkinek is aki kérdezi, hogy mit szeretnék, az azt hiszi, hogy viccelek. Hogy miért gondolják ezt olyan viccesnek, nem tudom, mert én speciel véresen komolyan gondolom. Épp ezért sosem lepődöm meg, amikor nem ezt kapom. 

Aztán vannak olyan dolgok, mindenféle háztartáskörüliek, amire szükségem van, könnyen pótolható lenne,  csak nekem mindig kimegy a fejemből, hogy vegyek. Ilyen pl. a krumplinyomó, aminek letörött a nyele már vagy egy éve, és azóta elég kényelmetlen a krumplipürécsinálás. Aztán ott van pl. a fokhagymanyomó, ami ugyancsak eltörött már jósok éve, de az is mindig elfelejtődik. De azt mondanám valakinek, hogy ezt a kettőt kérem, mert ezt szeretnék de nagyon, akkor megintcsak kinevetnek, merthogy ez az elképzelésük szerint nem ajándék. De ha egyszer ezt szeretnék!!!!! Szóval ezt sem kapok. 

Aztán szeretnék még nagyon egy varrógépet. Bár varrni nem tudok, de úgy érzem, ha lenne egy varrógépem, akkor az nagy lökést adna afelé, hogy megtanuljak. Meg valamiért azt mondja az én egészséges önbizalmam, hogy annyit mindenképpen meg tudnék csinálni, mint pl. egy nadrágfelhajtás, vagy ilyesmi, amit mindig kell, mert nem vagyok egy konfekcióméret, sajna.De ez meg olyan nagy értékű ajándék lenne, hogy ilyet meg elvből nem kérek, mert egyrészt nem akarom hogy bárki is sok pénzt költsön rám, vagy ha már mindenképpen sok pénze van, akkor költse inkább a fiúkra.

Ilyenkor tél közeledtével mindig jólesne egy új pulóver, vagy kardigán, vagy bármilyen ruhadarab, de azt azért nem kapok, mert nem tudják  milyen tetszene, meg a ruhaméretem ugye nem épp egyértelmű még magam számára sem.

Szóval nem sok minden marad.

És ilyenkor jön a jóöreg KÖNYV. Amiből ugye sosem elég, ami mindig jó, és bárki meg tudja venni bárhol, nem üzlethez kötött. Csak erre meg mindig megkapom, hogy az azért nem jó, mert már tavaly is azt kaptam, és az már milyen. 

Milyen, milyen... mondom én. Hát nem ugyanazt a könyvet kérem idén, hanem egy másikat:)

Ááááá de nincs még valahogy hangulatom ehhez a nagy decemberi ajándékozáshoz!!!!!