Az elmúlt hónapokban többször is találkoztam olyan ismerősökkel, akikkel egyébként nem, vagy csak ritkán, és ilyenkor egy-két perc miazhogyvagy kérdések után mindig nekemszegeződik a jól ismert "hogy bírod?". Nem szeretem ezt a kérdést. Azért nem, mert a választ nem lehet egy egyszerű jól-rosszul válasszal elintézni, mert az nem lenne teljes, nem lenne igaz. Ilyenkor én mindig azt mondom, hogy jól. Alapvetően. Mert miért is ne bírnám jól? Ha nem bírnám, akkor nyilván nem csinálnám, vagyis nem így csinálnám. Ha nem lenne nekem így jó, akkor valószínű visszamentem volna már dolgozni. Szeretek Velük lenni. szeretek velük együtt újra rácsodálkozni mindenre. Szeretek Velük újra gyerek lenni, összekacsintani, felhőtlenül kacagni, butaságokat csinálni. Ki ne szeretné????
Másrészt viszont nem mindig jó. Mert sokszor nehéz, sokszor elegem van, sokszor kifutnék a világból, de legalábbis nem szólnék senkihez. Van, amikor elegem van a rendetlenségből, az én összepakolok-ők szétpakolnak örök körforgásából, elegem van az első szóra pattanok és ezt adok, azt hozokból, de rutinból pattanok, nem tehetek róla. Mint ahogy arról sem ők tehetnek, hogy habár végigalusszák az éjszakát én mégis számtalanszor megébredek, mert azt is meghallom, ha megfordulnak az ágyukban. Aztán olyan is van, amikor az idegeimen táncolnak, amikor ezerszer kell rájukszólnom, és mégsincs az amit kérek tőlük. De mindent összevetve azért mégiscsak bírom valahogy, mert még itt vagyok épen-egészségesen, nem mentem a Dunának, pedig sokszor beígértem már, nem vittek el a zártosztályra sem, pedig van amikor eléggé a határát súrolom az idegbajnak.
De hogy miért is ez a hosszas bevezető.... azért, mert azt, hogy valamennyire szinten tudom magamat tartani, az annak köszönhető, hogy nagyjából félévente sikerül valamerre elutaznunk. Nem feltétlenül külföld, és nem feltétlenül hetekre, csak valahová, kicsit töltődni. Még ha gyerekekkel is megyünk, ezek az utak nekem mégis jók. Utána érezhetően kisimulnak a vonásaim, és türelemből is kicsit feltöltődök, rákészülök a következő időszakokra.
Idén már sokmindenen túl vagyunk. De volt még egy tervünk, mégpedig az, hogy az őszi szünetben elutazunk csak mi ketten, Párizsba. 4 éve nem voltunk kettesben sehol, leszámítva azt a néhány párórás kimozdulásunkat, és nem is aludtunk még a fiúk nélkül. Jó én aludtam Máté nélkül, de olyan még nem volt, hogy napokig másokra bíztuk volna a fiúkat. Persze nem panaszkodom, mert szeretünk a fiúkkal is utazni, de az azért mégiscsak más, mintha csak ketten mennénk. Ráadásul van (jó)néhány olyan úticél a képzeletbeli naptárunkban, ahová csakis gyerek nélkül mennénk, ilyen a fent említett Párizs, Róma, stb... (és most nem is gondolok a nagy amerikai körutunkra, hihihi)
Most sem lesz. Pedig nagyon készültem rá, lelkileg. Vagyis olyan ez, mintha feltankoltam volna magamat valamennyi energiával, ami kitart a következő állomásig, de a cél előtt kiderül, hogy az állomás még jócskán odébb van, de valahogy csak el kell vonszolnod magad odaáig a meglévő energiamaradékokkal.
Szóval nincs utazás, jobban mondva az utazás elhalasztva. És az eszemmel tudom, hogy ez most a helyes döntés, mert végtörleszteni szeretnénk. Aztán utazni még jövőre is tudunk. (vagy nem).
Mégis olyan nehezen lendülök túl a dolgon. Mert olyan jó lett volna!!!!
De kárpótlásul vannak más terveink, amik ugyancsak nagyon kecsegtetőek, és bizsergetik a lelkemet, de azok sem idei projektek.
Úgyhogy most meg kell próbálnom másképp töltődni. Mert az év vége idén sem lesz nyugisabb, mint mondjuk a tavalyi, mert a gyerekeink még mindig decemberben ünnepelnek, a Mikulás és a Jézuska is akkor jön, hogy csak a főbb eseményeket említsem.
