Utolsó napok

Olvasok néhány blogot, ahol az elkövetkező hetekben várják egy újabb kisbaba érkezését, minő fura, mindenhol a harmadik csöppség fog érkezni. Mindenki másképp éli meg a terhességet, de ami nagyon közös, az a hihetetlen nyugalom és béke ami a soraikból árad. Szinte érzem, ahogy megélnek minden egyes együtt töltött percet. Nincs para, nincs idegeskedés, nincs nyafogás, ami az én utolsó pocakos napjaimban/heteimben igencsak jelen volt.
Irigylem Őket, hogy ennyire ki tudják kapcsolni a kinti világot, és csak a csodának tudnak élni. Én erre eddig egyik alkalommal sem voltam képes. Talán azért mert mindkétszer ünnepközeli időpontokban születtek a fiúk. Ráadásul olyan ünnep közelében amelyet egyébként sem a szívem csücskeként tartok számon. Vagy ezt még nem mondtam? Valamiért én nem szeretem úgy a karácsonyt, mint az emberek nagytöbbsége. Persze együtt lenni a családdal azt szeretek, meg a fenyőillatot is szeretem, meg ajándékozni is szeretek, de valahogy karácsonykor ez az egész már túl sok nekem. Szóval ez az időszak nálam mindig is stresszes volt, és erre az alap stresszre még megkaptam a pocakos lét utolsó napjait.
Talán ezért is gondoltam úgy, hogy ha egyszer lesz nekünk Harmadik, akkor azt semmiképpen nem télre szeretném időzíteni. Ha becsukom a szememet akkor egy nyárközeli (nem feltétlenül nyári, mert a nyarat sem szeretem), kisleányt látok a szemem előtt, icipici hófehér fodros ruhácskában:) Talán, ha ez egyszer így lesz, akkor az én lelkemben is a nyugalom lesz az úr az utolsó napokban. Nagyon szeretném ezt az érzést átélni. Talán kapok még egy utolsó lehetőséget.

Brrrrrr

A kezét fűrészelném le annak, aki vasárnap délben nem tud mást csinálni, csak fűrészelni!!!!!!

Izomláz

Nem mondom, hogy nem érzem a lábamat, de azért nem kibírhatatlan ez az érzés, sőt inkább jó újra tudnom, hogy vannak még izmaim. Egész addig volt ez elviselhető, amíg nem kellett lemenni a harmadikról. Nem esett jól. Feljönni viszont még rosszabb volt. Aztán pedig, csak hogy fitt legyek és egészséges, tartoztam még egy körrel az ördögnek, mert a pincében a babakocsi aljában felejtettem a könyvemet, úgyhogy még egyszer meg kellett járnom a 3 emeletet, de most már Milánnal a karomon. Élmény volt! Ma lazítok!

Torna

Már a másik blogomon írtam, hogy elkezdtem Rubint Rékával tornázni, de ott nem akarom annyira részletezni az állapotomat. Muszáj volt, mert van az a pont, amikor már nem érzem jól magamat a bőrömben, és nálam ez már eljött egy ideje, de csak most jött meg az elhatározás, hogy na most aztán tényleg....
Egyelőre a lelkesedésem töretlen. Ma megcsináltam a 30 perces hasizomgyakorlatot, és mivel maradt még bennem jócskán erő, belevágtam a 20 perces combizomba is. Ez kábé az első 5 percben volt kellemes, aztán még csakcsak, az utolsó 5 percben viszont azt hittem ott halok meg, de azért végigcsináltam. Mire vége lett, és mire kicsit összekapartam magamat fel is ébredtek a fiúk. Kíváncsi vagyok, hogy holnap mennyire fogok tudni létezni nyavalygás nélkül.
De jó, és nagyon élvezem:) Van egy olyan perverzióm, hogy szeretem érezni, ahogy folyik rólam az izzadság, persze csak addig amíg tornázom, és csak akkor, egyébként nem.

Itt az idő?

Az hogy lesz két gyerekünk gyors egymásutánban nem volt sosem kérdés. Ezért amikor Máté elmúlt 1 éves, annak ellenére, hogy vele nem volt egy sétagalopp a picigyerekkor, (meg a mostani sem az), mégis belevágtunk a kisbabaprojektbe, mert akartuk, mert vágytunk rá.

Aztán megszületett Milán, és szó szerint belesimult az életünkbe a maga kedvességével, hucutságával, "kezelhetőségével".
Mindig téma, hogy legyen-e harmadik gyerekünk. Szeretnénk. Feri már régóta mondja, hogy legyen, hiszen Máté ovis, Milán mellett pedig tényleg simán beférne egy kistesó. Én magam is úgy érzem, hogy Milánnal és a Legkisebbel itthon lenni sokkal könnyebb lenne, mint tavaly Mátéval és Milánnal. Szinte már sétagalopp. Nem is ez volt az oka, hogy mindig csak hárítottam, amikor a téma felmerült. Mert annyi erőpróbán túlvagyunk már, hogy a dolognak ezen oldala egyáltalán nem aggaszt, vagyis ha egyszer odajutunk biztosan fog, de egyelőre nem foglalkozom a dolgok fizikai részével. Egyszerűen lélekben nem álltam készen arra, hogy egy újabb pici életet engedjek közel magamhoz. Mert önző módon hagytam magam belesüppedni abba a szirupos masszába, ami körülvett. Jó azt látni, hogy Ők Ketten egyre jobban cinkosok, barátok, (néha ellenségek), ahogy utánozzák egymást, ahogy összekacsintanak. És én egyre inkább háttérbe szorulok. Már nincs szükség a mindenperces ottlétemre. Sokszor már csak akkor kellek, amikor éhesek-szomjasak, vagy puszit kell adni a bibijükre. De jól is van ez így. Szeretem őket kívülről nézni.
De talán ez indította el bennem azt a szálat, ami oda vezet, hogy talán eljött az idő. Talán most már el tudok szakadni annyira Tőlük, hogy legyen hely Bennem egy Harmadiknak is.
A másik, amit észrevettem magamon, hogy nem feltétlenül olvadok el egy fidresfodros kislányruha láttán. Talán ki kellett várnom, hogy elcsituljon bennem a kimondatlan vágy egy kislány után, hogy ha jön egy harmadik, akkor úgy tudjon jönni, hogy nem számít, hogy fiú-e vagy lány, csak jöjjön, csak legyen, csak ragyogja be ő is a mindennapjainkat, ahogy az első kettő teszi azt nap mint nap.

A minap megnéztem egy terhesség-kalkulátort, hogy ha ebben a hónapban foganna a Legkisebb, akkor éppen március 15-re lennék kiírva. Ami ugye ünnepnap. És mi a tapasztalatok szerint ünnapnapok közelében szeretünk szülni:) Lehet, hogy ez jel?
Még szerencse, hogy tavasszal jól el vagyunk látva ünnepnapokkal:)