Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyrõl a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsõnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnõtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén

És ijesztõ volt odalentrõl,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erõsek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az elsõ hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj, - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Kívülről

Bőrgyógyászaton voltunk ma délelőtt Marcival, mert piros pöttyös lett a buksija. Nem volt időpontunk, mert tegnap kaptunk beutalót a háziorvostól, időpontot meg május elejére tudtak volna csak adni. Ilyenkor az a szokás, hogy oda kell menni, aztán türelmesen várni, hogy egyszer majd csak sorra kerülünk. Szerencsére Milánt le tudtam adni a barátnőméknél, így őt nem kellett odavinnem, csak Marcival mentünk ketten. De nem is ez az amiről írni akarok, és nem is az, hogy milyen az az  egészségügy, ahol teljesen normális dolognak számít hogy a bármekkora korú kisgyerekeddel órákat tölts a váróban. Erre azért is nem térek ki, mert pontosan tudtam, hogy sokat kell majd várni, hiszen mindig sokat kell, és még ha időpontunk is van valahová, akkor is van egy fél órás csúszás, szóval én minimum mindig egy 1-másfél órás ücsörgésre számítok. Arról is írtam már a gyerekblogban, hogy ilyenkor mindenféle jóval felszerelkezve vágunk neki a rendelőnek, nagyjából 3 napi hideg élelem és váltás ruha van nálunk. 

Na de... Marci szerencsére jól vette az akadályokat. Először aludt egy nagyot, majd nézelődött, és végül csak elkezdett kínlódni, mert addigra már megint éhes-álmos lett, de ölben fogva tartható volt a helyzet. 

Ami viszont már ott is bosszantott, és azóta is kattogok rajta, az az, hogy volt két kamasz is a várakozók között. Egy lány az anyjával, és egy fiú az apjával. A fiú-apuka páros éppen mellettem ült, és ők végülis elvoltak, bár a srác eléggé kínlódott hogy mikor kerülnek már sorra, meg hogy neki ekkor meg akkor indulnia kell edzésre, meg különben is, és milyen hülye volt, hogy nem hozta magával a tabletjét, mert akkor tudna ezt meg azt csinálni, legfőképpen psp-ézni. Ők aztán egy bő fél óra után el is mentek, bár azt nem értettem, hogy miért a gyerek mondja meg, hogy most már menjünk innen haza, miért nem mondta neki a faterja, hogy nem megyünk fiam, mert igenis meg kell néznie az orvosnak az arcodat, és ha már egyszer itt vagyunk és nem mentél suliba akkor igenis kivárjuk a sort, de mindegy.

Aztán ott volt a lány meg az anyja. Amikor azok ketten látványosan összekínlódtak, azt komolyan le kellett volna videózni.Majd a kínlódás szépen átcsapott dühöngésbe, meg mivanmár-ozásba, és kábé percenként elharsogták felváltva, hogy ők már mióta itt vannak, és még mindig nem hívták őket be, bezzeg ez meg az... 

Egy kicsit lehet hogy igazuk volt, de én azt gondolom, hogy a fennhangon hőbörgés nem fogja előrelendíteni a rendelés menetét, én ilyen szempontból inkább konfliktuskerülő és megalkuvó vagyok, ha várni kell várok, ha nem tudok várni akkor köszönök és hazamegyek, nem rendezek látványos kivonulást puffogással kísérve.  Aztán egész végig azon gondolkodtam, hogy mennyire gáz, hogy a 0-tól 5 éves korosztály szó nélkül elvan, játszik, mesét olvas, sétálgat föl-alá, és ez a nagy lány pedig nem tud magával mit kezdeni 2 óra hosszat. Miért nem vesz elő egy könyvet? Miért nem hozott valami leckét a suliból? Vagy ha azt nem is, akkor miért nem olvassa a kedvenc magazinját? (Mondjuk látszott rajtuk, hogy nem sok könyvet forgattak eddig életükben, de újságot attól még olvashatnának) Vagy legalább hallgatna zenét a telefonján, vagy pötyörészne rajta valamit, ahogy a korosztályában sokan mások. De mire jó ez a látványos nem tudok magammal mit kezdeni viselkedés?  És akkor még megtetézték az éhes vagyok-szomjas vagyok témával is a dolgot. De hogy miért nem hoztak magukkal valami rágcsálnivalót, vagy miért nem mentek ki a büfébe, azt sem tudom.

Szerintem szégyen gyalázat, ha egy tizenévesnek nincs egy olyan dolog az érdeklődési körében, amivel el tudna ütni 1-2 órát várakozás közben. 

Én például mindig viszek magammal olvasnivalót. Ha olyan a könyvem, hogy hordozható, akkor azt, ha nem akkor valamilyen magazint keresek. Amikor például Marcival jártam terhesgondozásra, akkor ezek a párórák voltak nekem a szabad perceim, és imádtam. Jó, én már felnőtt vagyok, és tudom ezeket a lehetőségeket értékelni, de szerintem egy kamaszgyereknek is tudnia kellene örülni 1-2 olyan órának, amikor gyakorlatilag azt csinálhat amit akar, ráadásul suliidőben. 

Végül aztán ők is idő előtt távoztak. Nem bírtak már magukkal. 

Tanulságos volt a délelőtt olyan szempontból, hogy tudom, hogy milyen gyerekeket nem szeretnék nevelni az enyéimből.

Ami megdöbbentő volt az egészben, az az, hogy annyira látszódott, hogy azért olyan a gyerek, amilyen, mert az anyja-apja is olyan. Most főleg az anyja-lánya párosra gondolok. Szerintem ha az anya tudott volna egy kicsit uralkodni magán, akkor a lány sem kelt volna ki magából teljesen, és nem kezdett volna el színpadiasan affektálva háborogni, hogy meddig kell még neki várnia. Szóval megint csak oda jutottam el, hogy mennyire fontos hogy a szavaink mellett a viselkedésünkre is odafigyeljünk, hiszen ki mástól tanulná meg a gyerekünk, hogy hogyan kezeljen emberi módon szituációkat, hogyan oldjon meg konfliktusokat, hogyan legyen patthelyzetben is udvarias és elfogadó, ha mi magunk sem tudjuk ezeket a hétköznapi problémákkal kulturált módon megoldani.

Hiszem, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, és az udvarias kérésre-kérdésre udvarias választ fogok kapni, sőt.. hamarabb kapok segítséget is. 

Mint ahogy most is történt, amikor megkérdeztem az asszisztenst, hogy ki lesz a következő, mert ha nem mi, akkor kimennék meginni egy kávét, és amikor kiderült, hogy nem mi, még mindig nem, akkor egy anyuka, aki időpontra jött a nagyobb gyerekeivel(10 éves forma) felajánlotta, hogy ha majd őt hívják, akkor ő maga elé enged. Így is lett. És nagyjából 5 perc alatt végeztünk. Nem tartottuk fel sokáig a sort.