57 lenne

Éppen ma lenne ennyi idős az apukám. Még így is fájdalmasan fiatal lenne. De már 12 éve nem ünnepeljük a születésnapját. Legalábbis együtt nem. 

Sokszor gondolok arra, hogy milyen lenne ha nem így alakultak volna a dolgok, hanem egészen másképp. Lehetne 3 gyönyörűszép fiúunokája. Hamarosan 4. És ki tudja, hol lenne a vége.

Imádná őket. Tudom. 

Minden olyan lehetne mint amilyen régen velünk is volt. Amikor még minden rendben volt. Rengeteget játszottunk. Kint is bent is. 

Vannak dolgok, amikről mindig Ő jut az eszembe. Pl. a Bud Spencer filmekről. A kedvencei voltak, és százszor láttuk szerintem az összeset. Azóta sem néztem meg egyet sem. 

Vagy a Forma 1-ről, a másik nagy kedvenc. Ha nem így lenne, ahogy van, már biztos hogy kivittem volna a Hungaroringre. 

De sajnos így van. 

Sokáig haragudtam. Sokáig nem beszéltem róla. Most sem szeretek, és hacsak lehet kerülöm a témát. Nem mindig lehet... főleg a fiúk miatt nem, akik kérdeznek, kíváncsiak, és mindent tudni akarnak. Én pedig ahogy tudok, az ő szintjükön válaszolok. 

 De ha rá gondolok, akkor próbálok inkább a régmúltra koncentrálni, és nem az utolsó éveinkre. Nem mindig sikerül. Mert azokat az éveket szerintem sosem fogom tudni megbocsátani neki. Pedig nagyon akarom.

Tolsztoj a munkáról

".... Másodszor pedig nem a jutalom az érdekes, hanem a munka. Azt szeretném, ha ezt megértenéd. Ha azért dolgozol, tanulsz, hogy jutalmat kapj, a munka nehéznek látszik majd; de ha azért fáradsz, mert szereted a munkát, megtalálod benne a jutalmadat."

(L. Tolsztoj:  Anna Karenina)

Esetek

Már néhány hetes a történet, és nem is velem történt (szerencsére), hanem Máté fociedzőjével, Tamásbácsival.

Mégpedig az, hogy egy szimpla késő délután a fővárosi csúcs kellős közepén, amikor egyik munkájából a másikba igyekezett bkv-val, akkor a zebrán hozzáért egy ismeretlen barnább bőrű fazon karjához. Nem tűnt neki ez olyan nagyon vészesnek, nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget, hiszen a tömegben elkerülhetetlen, hogy az ember néha odacsapódik egy másikhoz, vagy esetleg a lábára lépnek, vagy hasonló, de hát aki utazott már este 6-7 körül Budapesten bkv-n, az tudja milyen a helyzet ilyentájt. Szóval Tamásbácsi nem érezte ezt olyan egetrengető nagy dolognak, és sietett tovább az éppen közeledő villamos felé. Barnább bőrű barátunk ellenben igencsak sérelmezte ezt a véletlen testi kontakust és észrevétlen nyomába eredt a mi Tamásbácsinknak, és egy óvatlan pillanatban úgy állkapcson vágta féloldalról majd eltűnt mint Petőfi a ködben, hogy Tamásbácsi gyakorlatilag köpni-nyelni sem tudott, egyrészt azért mert ott helyben padlót ill. aszfaltot fogott és ömlött a szájából a vér, másrészt mert valóban nem számított ekkora megtorlásra. Persze az esetet senki sem látta, de még csak azt sem, hogy szegény T.bácsi a földön fekve vérző szájjal saját maga hív mentőt saját magához, mert érezte ám, hogy valami itt baromira nem stimmel. Nem is stimmelt, mert bevitték a balesetire, ahol sebtiben meg is műtötték a törött állkapcsát, amit még azóta sem tud rendesen használni, és csak pépeset ehet. 

Hab a tortán, hogy a kórházi szobatársa egy olyan férfi volt, aki ugyanazon a napon, és csaknem ugyanabban az időintervallumban rá mert dudálni a Kőbányai út-Hungária körútnál egy szintén barnább bőrűre, aki volt olyan bátor, hogy a 2x 3-4 sávon nem a zebrán ment át. Több se kellett, néhány lámpával arrébb a Népligetnél már le is szorították az útról egy fekete autóval, és úgy megverték, hogy az orvosok a szeme világáért küzdöttek órákig. 

És ezt csak azért írom le, hogy el ne felejtsem néhány év múlva, amikor mondjuk már az én gyerekeim is egyedül fognak közlekedni a városban edzésre, suliba, buliba, ideoda.