Nyelvek

Nem tartom magam egy nagy nyelvzseninek. Nem is vagyok az.
Én még az a generáció vagyok, aki általános iskolában oroszt tanult. Nem mondom, hogy hatalmas orosz tudásra tettem szert, de néhány szóra, mondatra még ma is emlékszem, bár ezekkel nem sokra mennék.
Aztán a gimiben tanultam angolt és németet, majd az egyetemen németből csináltam egy nyelvvizsgát is, de mivel kábé azóta nem szólaltam meg németül, így nem sokra megyek vele.
Az angollal most jó barátságban vagyok, bár nagyobb a passzív tudásom, mint az aktív, de legalább már meg merek szólalni, és élvezem, hogy megértik amit akarok, sőt én is megértek másokat. Persze jó lenne egy stabil tudást magamra venni, de hát elégedjek meg most azzal, ami van, aztán majd javítok rajta. Egyébként nagyot javult szerintem az angolom azóta, hogy néha-néha külföldön töltünk pár hetet, és magamra vagyok hagyva.
Aztán ugye ott van az olasz, amit lelkesen tanulok mielőtt olaszföldre megyünk. Azt kell mondjam, hogy kis idő, és energia befektetéssel nagyon könnyű lenne használható szinten megtanulni olaszul. Az olasz az a nyelv, ami tényleg csak úgy kúszik be a fülembe, és amikor kint voltunk minden nap tanultam valami újat. Nem nagy dolgokat, leginkább szavakat, de jó volt, hogy ha kellett, akkor olaszul is el tudtam makogni, mit szeretnék.
És most itt van a francia, amit sosem tanultam, de valahogy sosem nem is volt hozzá kedvem. Mindig túl bonyolultnak gondoltam. És lám... igazam lett, túl bonyolult. Ezt nem tudom úgy tanulni, mint az olaszt, hogy csak hallgatom vasalás közben, és hipp-hopp tudok franciául. Kicsit el is ment a kedvem tőle, mert nem volt sikerélményem. Most sem nagyon van, de most újult erővel láttam hozzá megint, aztán majdcsak lesz valahogy.
Csak emiatt kicsit parázok az ottléttől, de Feri azt állítja, hogy nem lesz baj. Ha meg nem lesz internetünk akkor úgysem lesz jobb dolgom, mint franciát tanulni:)

Vezetés

Sok éve már, hogy autóvezetésre jogosító papír van a kezemben, de eddig valahogy úgy alakult, hogy nemigen vezettem. Azt a néhány alkalmat, amikor a sötét, kihalt városban furikáztam haza a ház urát, még erős túlzással sem nevezném rutinnak.
Aztán változtak az idők, és a két fiú mellett sokszor olyan jó lenne csak bevágni magunkat az autóba és menni, ahová épp kedvünk szottyan. Így az éves tervem az, hogy márpedig rutint szerzek vezetésből. Mert előbb-utóbb úgyis kell, hogy vezessek, mert a dolgos hétköznapokat nem tudom elképzelni autó nélkül.
Fejben amúgy nagyon jól vezetek:) És szerintem élesben sem lesz semmi gond.
A múlt hétvégén egy darabon én vezettem Szentesről hazafelé. Most a húsvéti hétvégén szinte végig én vezettem otthon. Most már ott tartok, hogy éles kanyarban is tudok kerékcsikorgás nélkül indulni:) És most már para nélkül ülök volán mögé, még akkor is, ha a fiúk hátul figyelnek, és ráadásul nagyon-nagyon élvezem:)
Máté pedig nagy társam lett a vezetésben, nem hagy lazsálni, mert amikor nem én vezetek, akkor elkezd nyafogni, hogy én vezessek:)
Jó lesz ez:) Tudom.