Aztán észrevétlenül csakugyan felnőtt lettem, elkezdetem a magam útján járni, a saját döntéseimet meghozni, a saját igazamért harcolni, stb. Értek sikerek, és kudarcok, de nem csüggedtem, tudtam, hogy én választottam ezt az utat, így kell ennek lennie.
Aztán gyerekeink születtek, és akkor már kezdtem kapizsgálni, hogy ez a felnőttség azért nem teljesen fenékig tejfel, de még mindig cukormázban úsztam, jobban is mint valaha, hiszen kiszakadtam a világ körforgásából, és úgymond átmenetileg háztartásbelivé avanzsáltam.
Igazából akkor kezdett leesni, hogy igen, én már felnőtt vagyok, amikor Máté elkezdett oviba járni. Az óvodában én ANYUKA vagyok, felnőtt ember. Még ma is fura ebbe a rendszerbe a másik oldalról belekerülni. Nem is nagyon tudom felfogni.
Talán éppen ezért olyan arculcsapásként ért, amikor megtudtam, hogy a jövő héten lesz a kerületi bölcsődékbe a beíratkozás. Már a jövő héten?????
Mikor Matyit vártuk, akkor az volt a terv, hogy Matyi után kb. 2 évvel jön egy kistesó, és amikor ő két éves lesz, akkor visszamegyek dolgozni. Ez az elképzelés 80%-ban még mindig áll, ekkor viszont a jövő héten Milkit bölcsibe kell íratni, papírokat beszerezni, munkahellyel beszélni, ilyesmi.
Az első tőrdöfés akkor volt, amikor néhány hete felhívott a főnököm, hogy mi újság, és hogy képzelem el a jövőt. Elég felkészületlenül ért a támadás, így nem mondtam mást, mint az akkor még érvényes megállapodáunkat (Ferivel és magammal), hogy igen, január körül szeretnék visszatérni a dolgozó nők táborába. Aztán már a vonalszakítás után elszorult a szívem, hogy az mennyire de mennyire közel van, és hogy Milán még csak most kezd kibontakozni, és hát különben is...
Aztán jött ez a bölcsis beírtakozás... és most teljesen odavagyok, mert tudom, hogy mit csináljak, hogy aztán ne bánjam meg.
Mert igen, nagyon szeretnék újra dolgozni!!!! Most már 3 és fél éve vagyok itthon, és érzem, hogy jó lenne egy kicsit nemcsak anyának lenni, egy kicsit nem csak a gyerekek ügyeit menedzselni, egy kicsit másokkal is lenni. Nagyon vágyom erre. Ellenben nagyon félek attól, hogy nem fog működni. Hogy a most úgyahogy jól működő rendszerünk megakadna, és örök kérdés lenne a ki viszi a gyerkekeket, ki hozza a gyerekeket, te meddig vagy én meddig vagyok, rohanunk haza, satöbbi. Mellette pedig Ferinek valószínű még a jövő évre is akad külföldi útja, ráadásul messzire, és mi is mehetnénk vele, ha valami megvalósul belőle. Úgyhogy ő amellett van, hogy legyen egy harmadik gyerekünk, és maradjak még itthon.
Én viszont most még nem szeretnék harmadikat. Azt hiszem akkor bolondulnék meg végképp. Még kell nekem egy kis idő, hogy nyugodt szívvel és ugyanolyan szeretettel tudjam várni, mint a fiúkat.
Meg aztán évtizedeket sem szeretnék kihagyni a munkából. De akkor is megszakadna a szívem, ha Milán a kis huncutságait a bölcsinénikkel osztaná meg, nem velem. Annyira tanácstalan vagyok, mert mind a két verzó nagyon jó lenne, és mindkettőt szeretném egyszerre. De valamelyikről le kell mondanom, vagy a munkáról, vagy az itthonlétről.
Jajjjjj, nem tudom!!!! Döntenem kell, döntenem kell!
Van még néhány napunk, hogy jól kitaláljuk, hogy legyen.
(A bejegyzést már napok óta írom, legyen ez mentség az összeszedetlenségre, és a csapongásra, ami egyébként hűen tükrözi a fejemben lévő kuszaságot.)
És Feri még mindig azt mondja, hogy legyen egy harmadik, ő más megoldást el sem tud képzelni. Nem nagy segítség, no!
Aztán gyerekeink születtek, és akkor már kezdtem kapizsgálni, hogy ez a felnőttség azért nem teljesen fenékig tejfel, de még mindig cukormázban úsztam, jobban is mint valaha, hiszen kiszakadtam a világ körforgásából, és úgymond átmenetileg háztartásbelivé avanzsáltam.
Igazából akkor kezdett leesni, hogy igen, én már felnőtt vagyok, amikor Máté elkezdett oviba járni. Az óvodában én ANYUKA vagyok, felnőtt ember. Még ma is fura ebbe a rendszerbe a másik oldalról belekerülni. Nem is nagyon tudom felfogni.
Talán éppen ezért olyan arculcsapásként ért, amikor megtudtam, hogy a jövő héten lesz a kerületi bölcsődékbe a beíratkozás. Már a jövő héten?????
Mikor Matyit vártuk, akkor az volt a terv, hogy Matyi után kb. 2 évvel jön egy kistesó, és amikor ő két éves lesz, akkor visszamegyek dolgozni. Ez az elképzelés 80%-ban még mindig áll, ekkor viszont a jövő héten Milkit bölcsibe kell íratni, papírokat beszerezni, munkahellyel beszélni, ilyesmi.
Az első tőrdöfés akkor volt, amikor néhány hete felhívott a főnököm, hogy mi újság, és hogy képzelem el a jövőt. Elég felkészületlenül ért a támadás, így nem mondtam mást, mint az akkor még érvényes megállapodáunkat (Ferivel és magammal), hogy igen, január körül szeretnék visszatérni a dolgozó nők táborába. Aztán már a vonalszakítás után elszorult a szívem, hogy az mennyire de mennyire közel van, és hogy Milán még csak most kezd kibontakozni, és hát különben is...
Aztán jött ez a bölcsis beírtakozás... és most teljesen odavagyok, mert tudom, hogy mit csináljak, hogy aztán ne bánjam meg.
Mert igen, nagyon szeretnék újra dolgozni!!!! Most már 3 és fél éve vagyok itthon, és érzem, hogy jó lenne egy kicsit nemcsak anyának lenni, egy kicsit nem csak a gyerekek ügyeit menedzselni, egy kicsit másokkal is lenni. Nagyon vágyom erre. Ellenben nagyon félek attól, hogy nem fog működni. Hogy a most úgyahogy jól működő rendszerünk megakadna, és örök kérdés lenne a ki viszi a gyerkekeket, ki hozza a gyerekeket, te meddig vagy én meddig vagyok, rohanunk haza, satöbbi. Mellette pedig Ferinek valószínű még a jövő évre is akad külföldi útja, ráadásul messzire, és mi is mehetnénk vele, ha valami megvalósul belőle. Úgyhogy ő amellett van, hogy legyen egy harmadik gyerekünk, és maradjak még itthon.
Én viszont most még nem szeretnék harmadikat. Azt hiszem akkor bolondulnék meg végképp. Még kell nekem egy kis idő, hogy nyugodt szívvel és ugyanolyan szeretettel tudjam várni, mint a fiúkat.
Meg aztán évtizedeket sem szeretnék kihagyni a munkából. De akkor is megszakadna a szívem, ha Milán a kis huncutságait a bölcsinénikkel osztaná meg, nem velem. Annyira tanácstalan vagyok, mert mind a két verzó nagyon jó lenne, és mindkettőt szeretném egyszerre. De valamelyikről le kell mondanom, vagy a munkáról, vagy az itthonlétről.
Jajjjjj, nem tudom!!!! Döntenem kell, döntenem kell!
Van még néhány napunk, hogy jól kitaláljuk, hogy legyen.
(A bejegyzést már napok óta írom, legyen ez mentség az összeszedetlenségre, és a csapongásra, ami egyébként hűen tükrözi a fejemben lévő kuszaságot.)
És Feri még mindig azt mondja, hogy legyen egy harmadik, ő más megoldást el sem tud képzelni. Nem nagy segítség, no!
